Az Újpesti Bródy Imre Gimnázium és Általános Iskola Dunai Ede írásával búcsúzik egykori tanulójától, Benedek Tibortól:
EGY OSZTÁLYTÁRS EMLÉKÉRE
1988-ban – csillogónak induló futballkarriemet szem elott tartva – a kokemény Könyves helyett egy másik újpesti gimibe jelentkeztem át.
A Megyeri és Fóti út sarkán található iskolában nem követeltek sokat, így teljes erommel a focira koncentrálhattam.
Osztálytársaim között megannyi tehetséges sportoló volt. Atléták, vívók, úszók, tucatnyi reménység. Osztályzat nem volt, csupán félévi és évvégi vizsga, amelyre a legjobb tudásunk szerint próbáltunk felkészülni, hiszen ezen állt vagy bukott minden.
A vizsgákon gyakran új arcok is feltuntek. Ok voltak a magántanulók. Egy fülledt júniusi reggelen irodalomból kellett felelnünk. Ilyenkor a folyosóról ABC-szerint szólítottak be minket. A névsor elso negyedében voltam, tudtam, hogy Balogh Pista után én következem, ám a szoke kézilabdás már jó ideje bent volt, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem.
Nem mondanám, hogy felkészült voltam, sokkal inkább abban bíztam, hogy olyan tételt húzok majd, amelyet amúgy is szeretek. Például József Attilát, akinek az élete nyitott könyv volt a számomra, és akinek vagy félszáz költeményét tudtam fejbol. Mondtam is a többieknek, ha van isten, akkor most rámkacsint, és József Attilát húzom ki.
Egyszer csak nyílott az ajtó, Pista fújtatva lépte át a küszöböt:
– Ebbol bukás lesz! Schiller élete… – zihálta, én pedig a szívemhez kaptam. Ha ezt húzom, abbol nem sok jó fog kisülni. De már szólítanak is, gondoltam.
Ezúttal viszont a megszokottól eltéroen Balogh Pista után nem engem hívtak. Egy kisportolt, széles mosolyú, jóképu srác ugrott fel a székérol, amint meghallotta a nevét.
– Ez meg kicsoda? – kérdeztem a mellettem helyet foglaló osztálytársaimtól, miközben reszketo térdekkel visszaültem a helyemre.
– Egy nagyon tehetséges vízilabdás. Azt mondják, hogy szupersztár lehet belole.
– Igen, Benedek Tibor a neve – jöttek a válaszok jobbról-balról.
Hittem is, meg nem is, mindenesetre gyorsan beleolvastam Schiller életébe, hogy legalább valami halvány fogalmam legyen a dologról.
Öt perc sem telt, Tibor magabiztosan kilépett az ajtón, és nevetve csak ennyit mondott:
– Ez könnyu volt! József Attilát húztam.
– Szerencsés… – suttogtam magamban, de ebben a pillanatban felhangzott a nevem. Tibivel a folyosó közepén értünk egymás mellé. Biccentettünk, de o egy másodpercre megállt velem szemben, rám kacsintott, és csak ennyit mondott:
– A József Attila a gyurött. Összegyurtem neked.
Megszólalni sem volt idom, nagyokat nyelve beestem Tóth tanár úr színe elé.
Az asztalára néztem, tucatnyi papiros hevert rajta egymás hegyén-hátán.
– Dunai úr, húzzon egyet!
A szemem ide-oda járt, kerestem a gyuröttet, de mindegyik cetli ugyanolyan volt. Sima, egyenletes, mintha egyenesen a nyomdából érkeztek volna.
– Nem tud választani? Várjon, megigazítom! – szólt a tanár, majd akkurátusan arrébb rakott két-három papírt. És ekkor elobukkant a kincset éro lapocska, egy-két apró gyurodéssel a közepén.
– Azt szeretném! – csaptam le rá, mint vércse az áldozatára, majd izgatottan megfordítottam. Ez állt rajta: József Attila élete és egy versének elemzése.
Majdnem elsírtam magamat örömömben, de igyekeztem palástolni a dolgot, és belekezdtem abba a tananyagba, amelyet mindennél jobban szerettem.
A Thomas Mann üdvözlése címu verset elemeztem, miután fejbol elszavaltam. Rögvest megkaptam az ötöst, és magamban legbelül nem gyoztem hálát adni Tibi jólelkuségéért.
Ekkor találkoztunk utoljára…
Mire én kijöttem, o már nem volt sehol. Állítólag edzotáborba kellett sietnie, így arra sem volt idom, hogy megköszönjem neki a segítségét.
Aztán Benedek Tibibol valóban szupersztár lett, és én ahányszor megláttam ot a televízióban, mindig eszembe jutott az a bizonyos irodalomvizsga.
Az az isteni kacsintás.
Ilyenkor mintegy reflexként, azonnal elmormoltam magamban a Thomas Mann üdvözlésének utolsó nyolc sorát. Ahogy a vers végéhez értem, mindig felcsillant egy büszke mosoly a szájam szegletében, és megjelent elottem az a kép, amelyet amíg élek nem fogok elfelejteni.
A vagány kacsintás, és ahogy helyet cserélünk a tanterem ajtaja elott…
Ma reggel aztán megváltozott minden…
Késore jár, besötétedett, de ez még mindig ugyanaz a nap, és én immár legalább századjára szavalom el a Thomas Mann üdvözlését.
“Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nok a nok – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”
Ez a vers, eddig is rád emlékeztetett….ám ez a vers 2020. június 18-ától mosoly helyett sajnos könnyeket csal majd az arcomra.
KÖSZÖNÖK MINDENT, TIBI!
Osztozunk a család fájdalmában!
Nyudodj békében MESTER, sosem feledünk!
