Ezúton közöljük a Deák17 Galéria Trojkó Ildikó tanárnővel készített interjúját:
“A Deák17 Galériában 2021 nyarán rendeztük meg a BIG médiamunkák 2020-21 című kiállítást, ahol az Újpesti Bródy Imre Gimnázium emelt szintű média osztályos tanulóinak izgalmas, sokszínű alkotásait lehetett megcsodálni. Most a kiállított munkák egy része egyfajta utazótárlatként országszerte iskoláról iskolára vándorolhat – meghirdettünk ugyanis egy kölcsönözhető bőröndverziót a kiállítási anyagból. A bőrönd kiállítás pedagógiai háttérének mélyebb megértéséhez adhat segítséget interjúnk Trojkó Ildikóval, a kiállítás rendezőjével, az iskola fotó tanárával, melyben a tanárnő mesél saját pályájáról, a médiaképzés mögött fellelhető pedagógiai modellről, a fotográfiai szemlélet oktatásában rejlő lehetőségekről és a képkészítés öröméről.
A sokadik évfolyamot tanítod fényképezni az újpesti Bródy Imre gimiben. Mindig is pedagógusnak készültél?
Művésznek „készültem”, és művészettel nevelő tanár lettem. Édesanyám tanítónő volt, talán a legkreatívabb gondolkodású ember, akitől valaha is tanulhattam bármit, mindent. Játszva tanította a gyerekeket írni, olvasni, számolni, ahogy minket is. Nem rajzolni és zenélni oktatott bennünket a bátyámmal, helyette játszottunk mindenféle nyomhagyó eszközzel, sokféle hangszeren, konstruálhattunk fura építményeket bármiből, és közben előkerültek a képzőművészeti albumok is. Lázadó kamaszként hallani sem akartam a tanári pályáról, művész szerettem volna lenni.
Hogyan kerültél végül a tanári pályára?
A művészképzéssel szoros összefüggésben, úgymond az útkeresés során. A legmeghatározóbb élményeim mind a mai napig az 1986 és 1992 közötti egyetemi éveimhez köthetők. A Magyar Iparművészeti Egyetem (jelenleg: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) legkülönlegesebb korszakában, legizgalmasabb képzési struktúrájában tanulhattam, – Gergely István reformjának köszönhetően – a többlépcsős „rakétamodellben”, alap-, majd tervező- és tanárképző intézetben. Az alapképző intézetben az egyes alkotóterületek között teljesen szabad volt az átjárás: bármilyen szakra jelentkeztünk, minden más szakirányban is kaptunk tervezői feladatokat. A grafikus is csiszolta a gipszmodelljét, a formatervező is vacakolt a filmelőhívással a fotólaborban és a textiltervező is készített kartoncsíkokból 30 kg terhelésnél szakadó rácsszerkezetet. Formatan, színtan, fotó, tervezéselmélet, a XX. század építészete, sorolhatnám tantárgyainkat is, de a leglényegesebb közös történetünk az alapképzőből a megváltozott művész- és művészetszemléletünk lett. A tervezői gondolkodás mellett a közvetítői szerepvállalás is fontossá vált számunkra. Így történhetett, hogy az eredeti grafikaszakos jelentkezésemen módosítottam, és az alapképző év végi kipakolásán már a fotó tervezői és tanárszakot jelöltem meg.
Ugorjunk időben egy kicsit, méghozzá egy másik intézményhez, az újpesti Bródy Imre Gimnáziumhoz, ahol jelenleg is tanítasz. Hogyan kerültél te ebbe az iskolába – és hogy került ebbe az egyébként általános fókuszú középiskolába egy magas színvonalú, kidolgozott modellen alapuló médiaképzés?
Az akkori gimnáziumigazgató gondolkodásmódja, innovatív felfogása és merészsége: ilyen egyszerű a válasz. Természetesen a körülötte lévő művészetpártoló kollégákra is szükség volt, akik kitalálták, hogy művészeti képzéssel újul majd meg a nappali gimnáziumi tagozat (esti képzésünk, sporttagozatunk már volt ekkor). 1993-ban az Attila utca épület tetőszerkezetének felújításakor már a művészeti oktatás helyszíneit is megterveztük: az óriási padlástér közepére nagytermet, mely alkalmas lesz színházi előadásokhoz, kiállításokhoz, filmvetítésekhez, de szakmai órák helyszíneként is – és több kisebb helységet is: videóstúdiót, süketszobát, fotólabort, szövőtermet.
Szájról szájra terjedt az információ, hogy itt valami furcsa dolog készül. Ráadásul ez a ’90-es évek eleje volt, a VHS-korszak maga – és ha egy gyermektől a szóbeli felvételin megkérdeztük, volna-e kedve videóval, fotóval komolyabban foglalkozni a gimnáziumi órákon túl – persze, hogy igen volt a válasz.
A szakemberek is hasonló alternatív utakon érkeztek ide, köztük én is. Somodi Ildikó textiltervező, rajz és környezetkultúra tanár szakos évfolyamtársam ajánlására érkeztem a Bródyba, ő pedig nekem tette fel a kérdést: volna-e kedvem fotót, videót tanítani fakultációs programként a gimnázium induló művészeti képzésében. Egyre több évfolyamunk lett, csiszolódott a programunk is, egyre több fiatal szakembert csábítottunk ide – olyan művészeket, tanárokat, akik a legfrissebb eredményeket tudták prezentálni a gyerekeknek, mindezt még az internet előtti korszakban. Az „iparos képzésünk” tapasztalataiból átörökítettünk dolgokat, például, hogy legyen alapozó év, ami után a diákok dönthetnek, hogy melyik szakirányon folytatják tizediktől a tanulmányaikat.
Tehát a Gergely-féle modellt átvettétek és a középiskolás képzésre szabtátok?
Igen, a kilencedikesekkel az „alapozó” évben csoportbontásban és három hetente körforgásszerű váltásban a fotóműhelyben, a videóstúdióban és a textil- majd plasztikaműhelyben dolgoztunk heti egy alkalommal 4 órában. Feladataink a tervezés folyamatáról, az anyagokkal való kísérletezésről, az alkotómunka élményeinek megtapasztalásáról szóltak elsősorban. Minden negyedik héten, a „műhelyváltások” közötti művészeti napokon (ezen a napon volt a rajz és műalkotások elemzése, ének-zene, osztályfőnöki óra is) külső helyszíneken múzeumpedagógiai foglalkozásokat, városi szakmai sétákat tartottunk. Tanévindító művészeti napként a Hősök tere projektünk évekig jól működött: a helyszínen alaprajzot készítettünk „lábmérték” segítségével, majd építészettörténeti alapoztunk csapatmunkában és fotósorozatok is készültek adott témában.
Sajnos 2008-ban az iskolaösszevonások hatására sok minden megváltozott ebben a jól működő rendszerben: költöztünk, csökkent a helyünk és az óraszámaink, el kellett hagynunk a művészeti napot, majd a plasztika órákat. Pozitívum is volt azért: a technikai bővítés, eszközparkunk fejlesztése, a képzésünk picit érthetőbbnek tűnő média elnevezése a művészeti helyett.
Egyszer említetted, hogy a profi kamera megvásárlását nem tartod sürgető, első lépésnek a fotóssá válás folyamatában. Sőt, a diákokat az első egy-két évben le is beszéled a vásárlásról, hiszen a komponálás már a mobiltelefonok kamerájával is megtanulható.
A felvételizőink általában azzal a meggyőződéssel érkeznek hozzánk, hogy minél jobb minőségű az eszközük, annál szebb és jobb képeket fognak tudni vele készíteni. Ebben a meggyőződésükben ingatom meg először őket. Képi gondolkodásmódot szeretnénk formálni, nem technikai eszközhasználatot tanítunk. Igen, az is célunk, hogy a technicista 14 éves, aki úgy érkezik hozzánk, hogy arra büszke, hogy már a 4K-t is használja, egy évvel később fényképezőgép nélkül is képes legyen fotókat készíteni. Ezeket aztán különböző digitális szoftverekkel szerkesztheti tovább, de itt sem a technika a lényeg, hanem az alkotói módszer, a tervezői gondolkodásmód. Nálunk, a fotóműhelyben például egy közel húszéves lapszkennerrel képesek csodákat művelni a gyerekek – nem azonnal természetesen, hiszen a szkenner is „csak” eszköz. Tehát a gondolkodásmód tanítása a hangsúlyos, a szemléletformálás élménycentrikusan – szerintem ez a kulcs.
Annak ellenére, hogy jónéhány tanítványom művészeti egyetemen folytatja tanulmányait, nem a művészképzést tartom feladatomnak. Legfontosabb küldetésemnek az értelmes, tudatos látás és környezetalakítás képességének felébresztését tekintem. Mindezekre építve élhető meg talán az a megerősítés, amit az alkotás sikere jelent a saját útját kereső, gyakran bizonytalan tizenéves korosztály számára.
Az elmúlt évtizedekben sokat változott az, amivel a fiatalok érdeklődése felkelthető, s az önálló alkotó gondolkodásmód átadható számukra. A szociális médiában „élményeket” megosztó generáció számára a fénykép és mozgóképkészítés mindennapos gyakorlat, miközben választásaikhoz nem kapnak szakmai, kommunikációs, esztétikai szempontokat, gyakorlatilag semmilyen segítséget.
Amit csak pár éve írunk be a tantervekbe, azaz hogy „fejlesztjük a problémamegoldó alkotó gondolkodást” – ezt mi gyakorlatilag húsz éve csináljuk a művészettel neveléssel, sok-sok gyakorlati projekttel.
2021 nyarán a Deák17 Galériában mutattátok meg a BIG Médiamunkák 2020-21 című kiállítást, ami az iskola médiaképzésének egy tanévébe engedett betekintést. Olyan érdekes, fotóalapú tárgyak voltak itt láthatók, mint például a mesekockák, Rubik-kockák, lemezek, könyvek. Mesélnél erről a tanévről, miért volt ez különleges?
Az online átállás előtti fotós órák mindegyikét külső helyszínen tartottuk, a gimnázium környékének utcáin, az újpesti téli kikötőben, az új lakópark játszóterein. Mobiltelefonokkal is megoldható kompozíciós gyakorlatokkal foglalkoztunk, az optika elé helyezett kémcsöveken, különös üvegtárgyakon átfotózva gyűjtöttünk fényjelenségeket, vizsgáltuk a környezetben fellelhető anyagminőségeket, felületeket, szerkezeti formákat. A digitális oktatást valójában már rengeteg továbbgondolásra és rendszerezésre váró fotóval kezdtük meg. Gyakorlatilag könnyebb volt a képszerkesztős utómunka kreatív feladataival „digitális térben” bíbelődni, mint a fotóműhely vagy rajzterem valóságos helyszínein. A legnehezebben megoldható feladat a motiváltság ébren tartása, az elszigeteltség érzésének oldása volt és természetesen az, hogy a digitális nyomhagyást hogyan tudjuk analóggal vegyíteni.
A 2020-21-es tanév középpontjában ezért is állt eredetileg a könyv. Lipták Ágnes képzőművész kollégámmal azt találtuk ki, hogy minden évfolyamon megjelenik majd könyvhöz kapcsolható vizuális kultúra tantárgyi feladat is, amelyek szervesen kapcsolhatóak a fotós órai munkákhoz. A képpár-oldalpár összeállításának lehetőségeitől az egyedi művészkönyv tervezéséig, az egyszerű fotómontázsoktól a kézzel összefűzhető közös könyvig jutottunk. Természetesen kortárs művészek interneten fellelhető műveiből is merítettünk, de elővettük, felfedeztük újra régi mesekönyveinket, leporellóinkat, mesekockáinkat is.
Az online fotós órák „itt és most” képernyőmegosztásai, az ingyenes képszerkesztő programok könnyed elérése nagyon sokat segített a különböző technikai eljárások megtalálásában: számtalan útvonalat kerestünk közösen tanítványaimmal a kockajátékaink és egyéb kirakós játékaink tervezéséhez. Kísérleti filmeket elemeztünk, majd a képernyőfotókat átalakítva, módosítva hommage-gifeket készítettünk. Optikai illúzióval foglalkozva vitatkoztunk a látás-érzékelés módjáról, hogy aztán magunk is alkothassunk érzéki csalódáson alapuló fotókat. Így a felfedezés öröme az online tanév ellenére is a kreatív fotós gyakorlatok gyújtópontjában állhatott.
Tudnál mondani egy-két konkrétabb feladatot, amivel arrafelé terelitek a gyerekeket, hogy a nyilvánvalónak tűnő témákra másként nézzenek?
Ez nagyon változatos, mert bármilyen egyszerű tárgy, jelenség fényképezése alkalmas lehet erre. Ha meg tudjuk érteni azt, hogy nem pusztán lefényképezzük azt a valamit, ami ott van előttünk, hanem felfogni, érzékelni próbáljuk fényképező eszközünk segítségével, akkor máris közelebb kerülünk a megoldáshoz és újra esélyt adunk az aktív felfedezéshez, netán gondolkodáshoz. Úgy indulunk, hogy nem lefényképezzük „a” tárgyat, hanem fényképeket készítünk róla – ez nagy különbség. Az okostelefonunk fényképező alkalmazása a bekapcsolás pillanatától kezdve kiválaszt és bekeretez valamit a körülöttünk levő környezetből. Ezzel a keretezéssel, kiválasztással kell kezdenünk valamit, akár a már eleve meglévő képeket megtalálnunk a villában vagy a sajtreszelőben, bármiben.
A sajtreszelő egyébként az egyik legnagyobb örömforrás, az élményalapú fotózás kulcsa szerintem. Hogy miért? Mert lyukacsos, és a lyukakon beáramlik a fény – márpedig aki fényképet készít, az a fénnyel játszik. A fény mutatja meg a felületeket, a formákat, a mintázatokat, tagolja a teret, a látványt. Vagy akár egy pohár, benne a vízzel, egy falfelület vagy a járda kövezete – ennyire egyszerű témák segítenek felfedezni azt is például, hogy körülöttünk a világban mindenütt geometrikus alapformák vannak. Szépen lassan megtanulunk aktívan látni.
Jó bevezető például a „felismerhetetlen tárgy” feladata: szabadtéren (esetünkben egy újpesti lakóparkban) szabadon választott témában lehet különböző szűk képkivágásokkal fotózni oly módon, hogy ne lehessen beazonosítani a kép készülésének pontos helyszínét és a kép tárgyát sem. Ráadásul az is a feladat része, hogy „szem előtt” maradjanak, ne bújjanak el egymás elől a diákok. Látják egymást fényképezés, „képkeresés” közben és már gondolkodnak a képrögzítés módjain, kompozíciós lehetőségein is.
Általánosságban véve elmondható, hogy a középiskolás korosztály megszólítása nem a legegyszerűbb feladat. Mitől működik ez mégis nálatok, hogyan álltok ti ehhez a korosztályhoz?
Partnernek kell tekinteni őket. Nagyon fontos, hogy nem barátok vagyunk, de nem is fölöttük álló „megmondó emberek”, hanem együttműködő partnerek egy munkakapcsolatban, alkotófolyamatban.
Milyen tanulságokat vontál le az elmúlt évből? Mi az a pozitívum, amit szerinted tovább tudtok vinni a jövőbe, és mi az, amin még úgy gondolod, alakítani kellene?
Egy Moholy-Nagy László idézetet hoznék ide: „A holnap analfabétái nemcsak azok lesznek, akik nem tudnak írni és olvasni, hanem azok is, akik nem fognak tudni fényképezni.” Ezt a gondolatot beviszem órára már a kilencedikeseknek, hadd vitatkozzanak. Nagyon hamar rájönnek fontos alapvetésekre, akár arra is, hogy fényképezni annyit jelent, hogy fénnyel írni, fénnyel fogalmazni – és amikor írni tanulok, párhuzamosan olvasni is tanulok. És a képek olvasatlanul is hatnak rám, nagyon nem mindegy mennyi képpel találkozom és milyen módon. Különösen fontosnak tartom a látásnevelést, a vizuális kultúra fejlesztést, a médiaismeret és mozgóképkultúra tanítást, mert szükségesek a biztos fogódzók, támpontok, nem automatikusan tanulunk meg látni, nem magától értetődő az ízlésünk formálódása. Azt hisszük, hogy tudunk fényképezni, mozgóképet készíteni – sőt, értünk is hozzá – hiszen használjuk a képrögzítő berendezéseinket. Pedig nem magától értetődő folyamat megtanulni képet olvasni és írni, sőt, beszélni róla.”
